Ki kell mondanom: az elektronikus zenének nincs kulturális megalapozottsága Magyarországon. Így minden, ami ráépül, csökevényes, belterjes és korai halálra van ítélve.
Elgondolkodtál már azon, hogy miért “mennek jól külföldön a kiadók/partyk/zenék”? Hogy miért kell itthon magyarázkodnia egy dj-nek vagy egy szoftverekkel dolgozó producernek arról, hogy mit csinál? Hogy egy partyba járó szintén védőbeszédet kell mondjon arról, hogy ő sosem próbált ki szintetikus drogokat, de szereti az elektronikus zenei formákat? Bernáthyékat meg miért felejtik el megkérdezni arról, hogy a techno mitől művészet?
Velem sokan nem álltak szóba, mert azt olvasták valahol, hogy aki elektronikus zenét hallgat, “drogos” - bármit is jelentsen ez a szó. Az egyetemen magyarázkodnom kellett arról, hogy éneklés és gitározás nélkül is lehet hangművészetet csinálni. Node kezdjük csak magunkkal, akik a szenvedélybetegek országában jobb dolgunk nem lévén a partykon is csak ütjük magunkat! Az nem partykultúra, hogy stresszoldás gyanánt leszabadulunk a helyre, ahol lerészegedünk/ütjük magunkat olyannira, hogy az másokat már zavar, majd örömmámorban óbégatunk, hogy “de jó/de szar party volt”. A zene meg kisebb-nagyobb adagokban, tudatlanul elfogyasztódik eközben: egy előzékenyen megrágott pépet nyeldesnek ezek az emberek - miközben egyre inkább fogy a nyáluk.
Hogy reagálunk minderre? Trendesítéssel és túlkínálattal. Azt hisszük, hogy ha mindennap szervezünk minél nagyobb bulikat, hirtelen az emberek is tudatosan megszeretik a zenét: majd biztosan kezdenek valamit vele. Nagyon szép látszateredmények is születnek, melyek elaltatják éberségünket: például néha rengetegen zsófolódnak össze egy-egy rendezvényen. Amellett, hogy minden harmadik ember dj és/vagy producer lett és reménykedik az “ízlésformálásban”, egymást érik a “felöltözős”, “tematikus”, valamilyen fétist vagy “kult dolgot” istenítő bulik: lehetőleg minden héten, és minden nap, egy éppen megnyílt romkocsma díszítőelemeként. A populáris diszkók mindeközben már túlkoros csecsemőként tengetik napjaikat, diszkósaikkal egyetemben - óriási köldökzsinór nőtt rájuk “piac” felirattal, mellette pedig a besózott csökevény, amit sírva villantanak meg néhanapján. Talán rá sem volt írva: “zeneművészet”. Ami a legjobb, hogy felnőni ők sem fognak soha, gügyögő magzatok maradnak. De nem akarok tovább bölcsészesen panaszkodni, kanyarodjunk vissza a leíráshoz: ha már idelenn is trendesítünk, akkor az ügy veleljárója, hogy kiszámítható mértékű késedelemmel lökdösnek minket a kint is természetesen megtalálható trendhullámok: tegnap a breaks, ma a kálkenbrenner, holnap a dubstep. Papírhajócskánk büszkén szeli a számára hatalmasnak tűnő hullámokat a sekély vízben, időről-időre partra is vetődik. Majd új díszekkel eresztjük útjára, esetleg új, színes hajócskákat is hajtogatunk.
Ha végiggondoltad a fentieket és idáig elolvastad ezt egyáltalán, akkor belátható, hogy ha nincs kulturális alap, érdemi gondolkodás és beszéd sincs erről a művészetről. Csupán szűk körben tapasztalni ilyesmit, ami talán többet árt, mint használ. Sőt, ez a kör meg kívánja őrizni magának ezt a szellemi privilégiumot, mert már kezd felhígulni: néhanapján megjelennek benne az “ál-értők”. Itt nem szakmai beszédre és a szakértelemre gondolok - sokan ebben is nagyon “hinni” kezdtek mostanában. Rengeteg olyan művésszel - mert nagyrészt ugye a művészeinkkel beszélünk a művészetünkről - találkoztam már, aki összekeverte a szakértelmét a valós szellemi reflexióval: Attól még, hogy meg tudsz szerelni egy mobiltelefont, nem biztos, hogy elgondolkodtál valaha az emberi kommunikációról. De szintén lehetsz még meggondolatlan akkor is, ha egy előfőzött Cage- vagy Heidegger-tézist oda tudsz böffenteni minden művészetre, amit elédraknak.
A megoldás nagyon hosszadalmas munka, és több lépésből áll. Erről később.
