Mivel nemsokára elindul a vinyl-kiadás a Bitlabnél, szeretnék néhány szót intézni azokhoz, akik fetisizmust kiáltanak, majd legyintenek. Mert minden hanghordzónak van előnye és hátránya. Minden hanghordozó kompromisszum.

Vinyl
+ dinamikus mély és közép; egyszerűen életre kel tőle a zene
- gyér sztereó, kopás

Digitál
+ megfelelő hangcuccon hipertiszta sávok
- minden részlet/tartomány egyforma súlyú, így darabos és hideg a hangzás

Az agyonhallgatott, majd Vinylteam-nél vágatott saját zenémmel is ugyanez volt a tapasztalatom.
A kiadónál ezért úgy döntöttünk, hogy egyesíteni fogjuk az előnyöket.

Zenét (audio-t) továbbra is csak egy szűk kör kíván hallgatni és csak ezután szórakozni, a többség szórakozni akar, néha annyi igénye támad, hogy látszódjon valamennyire színvonalasnak, meg alulról szerveződőnek az egész. Ehhez egy félhomályos és valamennyire zajos hely tökéletesen megfelel, és “mindegy mi szól, mert a társaság a lényeg”.

Egyesek tévhitben élnek, és nincsenek ébren, amikor webes statisztikákat nézve felcsillan a szemük, illetve mikor egy rendezvényre sikerül valamilyen trendi mellébeszéléssel valamilyen félművelt (az előzőknél sokkal inkább manipulált, referenciarendszerek rabságában szenvedő fiatalokból álló) tömeget összeverbuválni. Mindez ugyanis a szó szoros értelmében nem reprezentatív és többet árt, mint használ.

Jó szokás szerint elmondtam, hogy bizony mennyi rossz dolog van most. Vannak viszont jó lehetőségek, amikből kialakíthatunk olyan helyzeteket, amiknek nagyon örülnék:

1) Több elektronikus zene, több izgalmas helyen! (Nem iparosított, időhöz kötött módon, hanem amikor összegyűlt rá a kellő energia.)
2) A kevés megmaradt klub a fejlemények hatására túlzsúfolódhat, de ez reményt adhat arra, hogy pl fejlesztik majd a hangrendszerüket
3) Akár kevesebb rendezvény is lehet, ahova minél több ember jön el, így ismét valamennyire közösségivé válhat a partyzás
4) A helyzetet kihasználva lehet, hogy valakik ennek a posztnak az írásakor már tervezik egy olyan hely nyitását, ahol első a minőségien megszólaló zene és második a szórakozás
5) Ami talán a legfontosabb: Én továbbra sem adom fel, ahogy sokan mások sem. Nincs kedvem számomra élhetetlen, 5x nagyobb városokba emigrálni, panaszkodni és múltba merengeni, stb. Sőt, pláne nincs kedvem megváltani a világot, és kulturális dogmákkal szaladni a tudatlan, ugyanakkor tudatosan igénytelen népek után (de zenepedagógiai munkát továbbra is végeznék, a gyerekeknél könnyebb a kulturális firmware frissítés). Ha kész a liveactem, nem állok meg a hangrendszer építésig, amit meg fogok osztani azzal, akinek a művészete szimpatikus számomra. A többi alakul. Én nem ebből, hanem ettől élek, ahogy Ti is.

Már egyszer írtam, hogy számomra a dubstep adja meg a formai a sokféleséget, ami először a BommBomm bulikon kezdett elharapózni. Nyilván ezalatt a 1,5 év alatt kialakult már az az irányvonal is, ami nem igazán tetszik. Pl. egyre értelmetlenebbnek tartom a filthstepnek kategorizált irányzatot – bár ha belegondolok, olyan szinte sosincs, hogy egy stílusvonalban csak rossz zenék legyenek. Jelenleg próbálom felfedezni a deep dolgokat, és továbbra is mániám vegyíteni őket a 90-es évek tompa rave hangzásával. Mindezt úgy, hogy a steptől egyre messzebb lépek, és a dub egyre nagyobb súlyt kap.

Továbbra sem érdekel, mennyire jön ez át, nem kívánom magyarázni. Két trekket nyüvök jelenleg, az egyikben a szokásos kongabonga groove helyett acid van, a másikban elektro-breaks dobok szólnak amen-breaks-el tarkítva. Örömet okoz néha az is, hogy technot csinálok, ami mégis dubstep. Lényegében a dub egy formaelv, ami elsősorban a formáról, az eljárásmódról szól. A többi sztereotíp és külsődleges magyarázkodás nem érdekel. Hiszek abban, hogy a dub van olyan tiszta elv, hogy ne kelljen semmiféle kötelező és verbalizálható kontextus hozzá.

A legnagyobb baj, hogy ha valaki elkényelmesedik és valamelyik fenti ügyről végeláthatatlan beszédekbe kezd. Nem vagyok konzervatív művészetvédő, csak jelzem, hogy messzemenően sok mindenből marad ki az, aki pusztán ezzel a néhány üggyel foglalkozik. (Ugyanakkor elég látványos eredményeket lehet elérni vele.) Még akkor is ha úgy érzi, már eleget foglalkozott előtte  a zenével. Ki kell mondanom, hogy nem lehet eleget foglalkozni vele.

Én is kedvelek pár vicces videóklippet, meg a White Stripes zenekar szín-trióját, csak sajnálom, ha valakinek ennyi az egész vagy ha ez valamiért valakinek érdekesebb. Nagyon fontosnak tartom tehát azt, hogy míg fantasztikus belátásokra vagy eredményekre jutunk a fenti témákat újra és újra learatva, nem szabad elfelejtenünk, hogy valójában ezek micsodák és mi a helyiértékük. De félreértés ne essék: semmi bajom a lufikkal, múltkor is álmodtam velük.

Milyen az, amikor zenével foglalkozunk? Mindenképpen (lehetőleg fizikai és működő) közösségi térben történjen, legalább közepesen jó hangrendszeren.  Ahogy a mintavételezés felszabadította a hangokat a kontextusból, az elektronikus zene pedig megszabadította a hangszerek kontextusától a generációkon átívelő hangsorokat, és kibővítette lehetőségeiket, így fölösleges ismét odaenyveznünk mindezt egy-egy külsődleges ténymegállapítás területéhez vagy épp bárkihez, aki épp elindított egy számot: egy buliban. A zene és az alkotása jó esetben meditációval kezdődik és ér véget. A meditáció alázatot követelő szellemi folyamat, amit egyre kevesebben tapasztalnak meg. A meditáció pedig nem kerekedik felül a zenén, nem akar több lenni nála. Kapcsolatot létesít, nem mutogat magára.

Az Ableton dj-mix számomra hideg és lélekölő mixelést ad, valahol az történik a zenével ilyenkor, mint ami a vokállal az auto-tuning esetében. Számomra szimpatikusabb egy “csúszós” mix, mint egy cafatjaira stretchelt halálpontos Ableton mix. Ugyanakkor nem véletlen, hogy nem tisztelem istenként Palkót, ahogy semelyik művészt sem, és ezeknek nagyon egyszerű okai vannak – hogy egy egyszerű példát mondjak, Zsolt udvartartása azért nagy örömmel megfordul a csúnya Egérlovasok rendezvényein is… Gondoljatok, amit akartok. Tehát a csaholás és a fetisizálás helyett másról kéne beszélni, ami fontosabb, nem pedig  ’bakelit=elfogadva’ és ‘ableton=fúj’, netán ‘egérlovas’ bilétákat sütni másokra, ami éppen jól esik. Mi több, ez bizonyos kommentekben már fel-felbukkan, ahol azt fejtegetik egyesek, hogy “a mai dj-k nem tudnak semmit a zenéről”. De ez még mindig messze van attól vizsgálódási körtől, aminek igazán örülnék.

Persze miért ne olvasnék sokat a vinyl-gyártásról, miért ne tartanám kellemesnek egy vinyl hangját, stb. Sőt, lesznek DIF vinlyek is, amiket játék keretében ki fogunk sorsolni a DIF facebook oldalán.  De mindemellett annak örülnék, ha minél többen belátnák, hogy a hanghordozó-kérdés egyszerűen másodlagos.

Tehát én abban kívánok segédkezni, hogy igyekszem minél több helyen behelyezni tőlük zenét az előadásaimba, illetve tudatni a közösségeket arról, hogy léteznek, ösztönözve őket arra, hogy hallgassák meg az anyagaikat. Bizonyos, hogy láttok tőlük viszont a Dif-sorozaton is zenéket. Nincs tisztább és egyszerűbb okom erre annál, mint, hogy jók és erőteljesek a hangok és az atmoszférák. Továbbá remélem, hogy hívják még őt ide többször is fellépni – ha más nem, akkor mi leszünk azok. :)

Egymásból következő problémák:
1. A zenei rendezvényt hirdető videó(k) alatt szóló zenének a tetejét meg az alját levágja a youtube.
2. Ez nem baj, hisz amúgy sincs senkinek normális fülese (talán van, de hangfala biztos nincs), hogy egyáltalán hallja a zenét.
3. Eközben egyfajta reakcióként megkezdődik a mostanában “zenéről való gondolkodás”-nak minősített piacelemzés. Olyasmit elemzünk, amit a hallgató nagy része nem is tud igazából hallani. Mi több, ehhez a tevékenységhez már hangfalak sem szükségesek. Itt már meg sem kell hallgatni a zenét, mert “ez nem erről szól”, sőt, “sokkal érdekesebb, mint a zenehallgatás”. Nem kívánom ekézni sem a popszakmát, sem azokat, akik utóbbi tevékenységet végzik. Ugyanakkor számomra mind a 19. századi német iskolából táplálkozó filozófiai jellegű mellébeszélő romantikus érvelgetés a zenéről, mind az ezt mostanában felváltó, magát új alternatívaként kínáló maketing-kultúraelemzés olaj a tűzre, még akkor is, ha olykor élvezetes és megnyugtató eredményre jut.

Sajnos az a helyzet, hogy sem elefántcsonttorony-jellegű letűnt “szellemi magaslatokkal”, sem “másról-beszéléssel” nem szükséges túlmisztifikálni a hangokat. Sokkal izgalmasabb (bár nagyon nincs mit rajta magyarázni), ha belehelyezzük magunkat a hangokba, és megpróbálkozunk a lehetetlennel: számot adunk erről az élményről. Ettől még nem leszünk puritán audio-fetisiszták: Youtube-on zenét megosztani, videóklippet nézni, zeneiparról csevegni, sőt partyba járni egy-egy más (komplex) dolog a sok közül, amit magam is gyakorlok, de semmivel többnek nem érzem ezeket a hangoknál. Szintén közhely, de így van: személyiségfüggő, hogy ki mit tesz meg egy zenével.

A hangoknak vagy hangfolyamnak persze mindig van egy kontextusa. De ez olyan gyorsan változtatható/változik, hogy valójában számomra teljesen mindeggyé válik (vagy változtatható!) a kontextus, mert már tényleg bármikor rámondhatom: “nem arról szól”.