Nincs mit ragozni, a Kispál és a Borz a 90-es évek legfontosabb, és a 2000-es évek legjobb magyar zenekara volt. Nem csak zenében, hanem életérzésben is. Egy koncerten hallani József Attila és Hamvas Béla idézeteket mindenféle félig szürreális dalszövegekben – kell ennél több akármelyik önmaga tudati tengelye körül pörgő fiatalnak? Hát nem. Aki egy kicsit nem volt szerelmes a Kispálba, az szerintem nem is volt fiatal. Nem az Andrásba, hanem a zenekarba. - írja Gergő a Grundaktívon

Nos, felreértelmezhetően fogok írni, ahogy midnenki más, és leszögezem, hogy az idézett írás nagyon értékes gondolatokkal van tele, így mindekelőtt érdemes elolvasni azt is. Kezdenem kellett valamit azzal a gondolattal, hogy a fenti szöveg alapján sem én, sem sok mások nem voltunk fiatalok. Lassan már szokásossá váló fejtegetésbe foghatnék arról, hogy egy olyan helyen élek, ahol tán a nevelésnek és a népművelésnek hála minden művészet egyszerűbben verbalizálható és tárgyiasítható, mint ahogy a Clin eltünteti a zsírfoltot a reklámban. Mindegyik zenére megvannak a megfelelő jelzők  és az egy helyes megfejtés  (pl. drogos zene (ami ugye a drogos bulin szól), a náci zene, a környezettudatos zene, a buta zene és a  ”nem is zene!”). Na, meg is tettem. A poszt hosszú, úgyhogy a kazettánál tartsatok szünetet, és próbáljatok meg emlékezni arra, “hogy ez hogy is működött” nálatok, máskülönben üres duma, amit írok.

A Kispál szerepe elvitathatatlan, aki még mindig a szövegek “érthetetlenségén” vagy az énekes hangján van kiakadva, annak továbbra is ott van örök lehetőségként Fenyő Miklós.

Az Autechre szerepe vitatható, mint minden alkotási folyam kihatása is az. Aki a dallamok és a szövegek helyenkénti hiányán és az énekelhetetlenségen van kiakadva, annak továbbra is ott van örök lehetőségként [populáris hazai zenetv-ben óránként játszható slágereket gyártó dj nevének helye]. Ez a fajta érvelés sajnos egyszerűen minden és semmi. Végtelen számú ilyen mondatot tudnék mondani anélkül, hogy bármi mellett állást foglaltam volna. Sajnos sok ilyennel fejeznek be zenéről való beszélgetést: X zene szar, majd jön a válasz, hogy de azért mégsem egy Y. Érted, akkor biztos minden a legnagyobb rendben van. :)

Egyszer valaki mutatott nekem egy Kispál számot, azt hiszem a Velőrózsák című albumról, amiben Lovasi énekhangja egy torzítón keresztül volt hallható. A valaki azt mondta, hogy ez engem biztos érdekelni fog, érdekesnek fogom találni. Nem találtam annak. Sőt, egyszerűen semmi nincs, amit ebben a zenekarban érdekesnek találok. Az Emese Portásfej remixet szerettem, szoktam a basszusmenetet dúdolni is. Ja ugye azért is tetszhet, mert vokóder van benne, ami elfüggönyözi az énekhangot. Tudnék példát mondani nem tiszta énekhangra, ami meg tetszik. Amúgy miért nem lehet erről beszélni? Miért kapja meg a “lehet fenőmiklóst hallgatni, tessék!” érvelést “modoros vagy” szárazbélyegzővel az, aki szóvá meri tenni, hogy idegesítő az énekhang? Nem tudom, mikor válik már totálisan unalmassá mindenki számára, hogy amint megjelenik egy zenekar, az imázsról, a dalszövegekről és a koncertekről beszélnek az emberek. Miért nem lehet beszélni a zenéjükről első sorban? Persze hogy azért, mert ez modorosság az elvakult közösség szerint. Roló le, lehet fenyőmiklóst hallgatni, tessék.

néhány éven át minden Kispi fellépésen ott voltam.

Véleményem szerint a helyzet sajátosságából adódik, hogy az elektronikus zene nem adható elő koncerten, ahogy pl. egy regényírás sem. Ennek van előnye és hátránya. Előny: Amikor gyerekkoromban véletlenül megismerkedtem az elektronikus zene olyan irányzataival, amiket rádióban nem játszottak és partykban sem raktak fel, a képzeletet sokkal jobban felszabadította. Tehát nem éreztem szükségét, hogy bármilyen közösséghez kell tartozzak azért, mert szerettem valamilyen zenét. Nem szükséges beavatás, mert ha elragadott a hangfolyam, már beavattam magam. Legfeljebb segíthetek másnak, hogy ő is megtegye ezt, és majd később hallgathatjuk közösen, ha szeretnénk. A közösség ebben a kontextusban másodlagos. Nevezzük ezt nyugodtan megint sznobizmusnak, modorosságnak. De tévedünk, mert úgy láttam, hogy a sznobok kényszeresen menekülnek a közízléstől, egyedül akarnak maradni, különösen egyedül. Viszont az egyéni felfedezés serkent arra is, hogy nagyon kockázatos keretek között megoszd a zenét a másikkal. Gyerekkorom zenéihez nem járt vidám körítés. Se koncert, se fesztivál, se szeretett társaság. Max ez:

Na de nézzük tovább.

G szuvenírt akart kérni a Kispál Andrástól, aki röhögve a kezébe nyomta a lakáskulcsát. Aztán persze mégsem adta oda. (Ezt egy kicsit átköltöttem, de így viccesebb.) Ilyesmik.

Folytathatnám a mesét azzal, hogy életem végéig sem fogok kedvenc elektronikus alkotóimmal találkozni. Különben is minek találkozzak többszáz idegen emberrel? Persze egyszer dedikáltattam egy Cylob bakelitet, és kaptam tőle ajándékba egyet. Meg dedikáltattam a Funkstörunggal is. Ez valami reflex volt, igazából kicsit sem érdekelt, hogy van-e dedikált lemezem valakitől vagy sem. Néha odavetem egy-egy vicces párbeszédben, hogy igen, de messze nem tartom érvnek semmi ellen vagy mellett. Nem vagyok büszke rá. Arra viszont igen, ha valaki látogatást tett a Funkstörung zenékben.

Mindez eddig nem hogy modorosnak, hanem elég szegényesnek tűnik, mégis büszke vagyok arra, hogy ennek köszönhetően messzebb ér a képzeletem, mint a rajongóknak. Ugyanakkor miért ne tudnám milyen rajongani. A rajongásnál van egy olyan közeli érzés, mintha már jól ismernénk az alkotót, aki elválaszthatatlanul eggyéforrt a képzeletünkben az előállított zenével. Ez egy olyan érzés, mint mikor azt gondoljuk, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, de igazából csak nagyon szépnek találjuk az illetőt, és nem is ismerjük őt. Mindenki rajong néha, de a rajongók kihasználhatók, és aki eléggé el van ezzel, ki is használja őket. Szinte kötelezően. Az, hogy valami kazettán volt meg, és sose jött Magyarországra, meg sose lett rajongótábora, csak erősítette a zenével való kapcsolatot.

Aztán most írják s mondják ezeket a hülyeségeket, hogy így a Lovasi meg úgy a Lovasi. Ebből látszik, hogy soha nem ittak együtt a dobossal, nem lángosoztak a billentyűssel, spanoltak a gitárossal vagy szívtak együtt a roaddal.

És akkor ismételjük meg:

Aki egy kicsit nem volt szerelmes a Kispálba, az szerintem nem is volt fiatal. Nem az Andrásba, hanem a zenekarba.

Azt javasolnám, hogy érdemes önmagunkat szeretni első körben, majd ezután öles léptekkel kell igyekeznünk, hogy másokat is szeressünk. Valahol így van ez a művészettel is, és annak fogyasztásával. Az ember eldönti, hogy mit szeretne. Már ha egyáltalán eldöntötte, hogy meg akar valamit kóstolni.