Két kiragadott válaszdarab a ma adásba került Hír Tv-s interjúból (ha lemaradtál, nézd meg ezen a tecső linken - köszönjük Gergőnek a fáradozást):
“Én arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy értékelje a [zenét a] hallgató.”
“Az a konkrét üzenet, hogy fogalmazzanak meg egy konkrét üzenetet vele [a zenével] kapcsolatban.”

Valami olyasmire gondoltam ott, itt és most (és remélem még sokáig), hogy a hallgató indítson el egy értékelési folyamatot magában: “Szia! Én vagyok a zeneszám, tudsz valamit kezdeni velem? Mit gondolsz rólam és mit érzel, mikor engem hallasz? Elmesélnéd ezt az egészet másoknak is? Akkor is, ha mások az olyanokat, mint én valamiféle csúnya szóval illetik, és rád is furán néznek, ha próbálsz mesélni arról, hogy én valamiért jó vagyok?”

Már eleve tiszteletreméltó, ha a hallgató “elindítja” az adott zene esetében mindezt (az információáradat ellenére). Továbbá, ehhez az “elindításhoz” kell “valami” (tartalmi vagy formai jelenség) a műalkotásból is, de leginkább (már megint) a hallgató szubjektumából, annak képességeiből (Én pl. nagyon nehezen tudom megkülönböztetni a vizuális műremekeket az ugyanilyen művészeti ág giccseitől). Viszont ő csak épül attól, ha ezt a folyamatot minél többször tudatosan “végigviszi”: észlel, értelmez, és végül értékel. E három rész pedig, ahogy az e félévi Kritikaírás szemináriumon is szóba került, színskála-szerűen rendeződik el, nem pedig valamilyen fokozati sorrendben áll.

Tehát (amennyire lehetséges), tegyük egyénileg zárójelbe a szociális konvenciókat, és minden mást, és ameddig kell, majd kicsit “legyünk kettesben a zenével” (Dobszay).